ebből szerintem egy hatvan körüliben szöveg is volt, nincs erőm megszámolni, remélem azoknak egy része élvezhetőnek és/vagy hasznosnak bizonyult, töredékét nem fedtem le az eseményeknek, de talán valami képet kapott, akit ez egyáltalán érdekel. Rám még vár egy orosz buli és egy reggel hatos vonat, jövőre gondolom folytatjuk, meg persze lesznek még a Kreatív Onlineon a jövő hét elején anyagok az utolsó hátralevő, holnap esti díjkiosztó eredményeiről (sajnos magyar esély nélkül) és talán valami összefoglaló bölcsesség is. Csók.

- mondta ki a mindenki által tudott, viszont ritkán hallott igazságot Nigel Gilbert, a Virgin Media marketingigazgatója a fesztivál általam meglátogatott utolsó szemináriumán, amivel tulajdonképpen szépen lezárta a kreativitásról való beszéd hallgatásával töltött hetemet. Gilbert persze nem mindig volt marketingigazgató, korábban sok évik a Lowe nevű ügynökségnél dolgozott, ami persze pikánssá tette az amúgy nyilván szándékosan provokatív mondatot. A beszélgetést egyébként az Effective Brands nevű tanácsadócég szervezte, és arról szólt, hogyan lehet hatékony globális márkát építeni. A felvezetőben Marc de Swaan Arons, a cég vezetője arról beszélt, hogy az emberi tényezőre koncentrálnak majd, tehát azt tudjuk meg, hogy az asztalnál ülő három  marketingvezér (Gilbert mellett Chriss Burggraeve, a világ legnagyobb sörgyártójától, a több mint 200 márkát birtokló Anheuser-Busch InBevtól és Lenard Hoornik, a HTC mobileszközgyártó South Asia Pacific régiójától) konkrétan mit csinál és milyen dilemmákat kell megoldjon, ami elég érdekes lett volna.

Ehhez képest inkább arról halottunk, hogyan kell először a mit, aztán a hogyant (tehát a célokat és  afeladatokat definiálni), és hogyan lehet összeegyeztetni ezek alapján a globális stratégiát a helyi hatékonysággal. Leginkább úgy, hogy jól kell meghatározni a célokat és utána nagyon pontosan, előre lefektetett rendszer mentén mérni az eredményeket. Annak igazolására, hogy egy globális cél a jól meghatározott eredményelvárásokkal a különböző piacokon teljesen különböző üzenetekkel is elérhető, a Johnny Walker példáját mutatták be, ahol kultúránként tényleg nagyon eltérő tematikájú, hangulatú és üzenetű filmek képesek egy koherens márkaüzenet közvetíteni. Arons szerint nem az a lényeg, hogy a nagy márkák minden piacon ugyanazzal az ügynökséggel dolgozzanak, viszont az egyre fontosabb, hogy a multinacionális cégeknél felismerjék, hogy ezekhez a célokhoz a szervezeten is alakítani kell és szükség van globális pozícióban dolgozó döntéshozókra és kiszolgálóegységekre is.

Meg is mondom miért:

1, Dacára a tízezernyi résztvevőnek, a sok száz előadónak, soha semmi (amin én ott voltam) egy percet sem késett és egy perccel sem tartott tovább

2, A hatalmas méretű fesztiválközponton belül úgy van minden kiírva, hogy egy wombat sem tudna eltévedni benne.

3, Ha valami változik, például egy előadó nem jön el, mert megbetegszik, szólnak. Előre, időben.

4, A sajtóközpont kényelmes, használható, ha kell, segítenek, ha nem kell, békény hagynak.

5, Előre a legjobban természetesen a konnektor és wifi-problémáktól tartottam. A lehetőségekhez képest mindkettő kezelve van

6, Ami nincs, hogy néhány helyre nem lehet beférni, de valahogy az emberek ott is megoldják: bannak kivetítők és leülnek a földre, vagy egyszerűen tudomásul veszik, hogy nem lehet beférni.

7, A munkák kiállításai áttekinthetők, használhatóak.

8, A díjátadók  mind technikailag, mind a moderátort tekintve hibamentesek (sajnos nem jegyeztem meg annak a zseniális embernek a nevét, de az általam végignézett három ceremónia összesen hat órája alatt egyetlen egyszer sem bakizott, legalábbis nem lehetett észrevenni. Pedig a japán nevek utána tunéziaiak jöttek, aztán svédek, aztán németek.

9, Basszus, nincs olyan, hogy nem indul el egy videó a prezentációkban. Nem értem, hogy csinálják, de elindul. (OK, a prezenterrel azért néhány előad küzdött.)

10, Tökéletes a rendezvény applikációja: egyszerű, de szép, használható és működik. Mondjuk állítólag windosos telefonokra nem készült verzió, ami csak azért érdekes, mert a Microsoft az egyik főszponzor.

Mivel Forest Whitaker végül betegség miatt nem érkezett meg, Bill Clinton után egyértelműen Debbie Harry, a 70-es évek második fele New York-i punkrock/new wave szinterének egyik legfontosabb zenekara, a Blondie énekesnője volt az idei cannes-i fesztivál leghíresebb résztvevője. Azt sejtettem, hogy nem ppt-fájlokat fog perzentálni, az viszont egy kicsit kár, hogy a színpadra nem egy hozzáértő újságírót ültettek, hanem Tim Melors, a szemináriumot szervező, és évek óta neves zenészeket idehozó Grey Worldwide vezető kreatívigazgatója kérdezgette, akik körülbelül annyira tudott jó riporterként viselkedni, mint amennyire én a logótervezésben jeleskednék.

Szerencsére történt két dolog, ami Melors bénázását (“Fiatal korom óta rajongok érted! Milyen ikonnak lenni?”) feledtetni tudta: egyrészt Debbie az utolsó tíz percben kapott egy állványos mikrofont és acapella énekelni kezdett, amitől  szeppent és kicsit benyugtatózott kislányból tizedmásodperc és két mozdulat alatt vált át sugárzó dívává. Másrészt pedig a beszélgetés után váratlanul behozták a sajtóterembe, ahol egy rögtönzött sajtótájékoztatón immáron újságírók kérdezték és így ki is derült valami róla.

Például az, hogy új zenekart tervez Lucky Sperms Club néven (bár azt azért nem tudtam biztosan eldönteni, és szerintem más sem, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e vagy ott találta ki). Meg az, hogy szimpi neki Malin Akerman, aki a néhány éve végleg bezárt legendás New York-i CBGB klubról szóló nemsokára kijövő filmben őt játsza. (A CBGB amúgy az én személyes tapasztalatim alapján egy ugyanolyan cefreszagú sötét lyuk volt, mint a legtöbb nagyváros olyan helye, ahol punkok játszanak, csak sokkal drágább volt a belépő, mint máshol. Mégis, szabályos meghatódottságban életem végig azt az estét, amit volt szerencsém ott tölteni, pont a bezárás előtt pár hónappal.) A készítőkkel viszont nem beszélt, nem keresték, nélküle dolgoztak. Aztán kiderült az is, hogy a reklámokkal szeretem-is-meg-nem-is kapcsolatot ápol: ami vicces, azt bírja, ami erőszakosan akar eladni, azt utálja. Reklámfilmben egyszer szerepelt életében, egy farmermárkájéban, de szívesen menne még, ha hívnák. Ha már hívás: egy perui újságíró tette fel azt a kérdést, amit szerintem mindneki szeretett volna: mégis, minek jött el a fesztiválra. Harry komolyan elgondolkozott és azt mondta, hogy kíváncsiságból.

A spleenjét egyébként New York-iságával magyarázta, szerinte az a város ezt hozza ki az emberekből, “minden New York-inak van sötét oldala” - fogalmazott. Az amúgy AIDS-ügyi aktivistaként is működő énekesnő aktív fogyasztónak mondta magát, aki imád vásárolni és ha óvatosan is, de használja a mindenféle aktuális kommunikációs csatornákat is, nem csak magáncélra, de önmarketingre is, például a rajongókkal való kapcsolattartásra. Aki szeretik is, a Facebook-oldalát állítólag épp ma reggel hekkelte meg valaki.

Az öregedő rock’n’roll-sztárokban általában van valami nagyon rémisztő, alighanem ez egy visszamenőleges bizonyíték, aki nem válik furcsává idősebb korára, az nem is igazi rocksztár, és ez a furcsaság egyáltalán nem hiányzik  Debbie Harryból sem. Valószínűleg a botox teszi, vagy a gyógyszerszagú spleen, ahogy beszélt. Viszont, legyen bármilyen közhelyes is, a mozdulat, ahogy megigazította  haját, amikor énekelni kezdett, a fogás, ahogy kezébe vette a mikorfont, meg persze a hang, az még így zenekar nélkül, egy kongresszusi teremben is olyan volt, amivel egy ufónak el lehetne magyarázni, hogy miért jó a popzene. 

Sajnos egyben nem megy, de mindjárt felrakok külön posztként egy viszonylag fogyasztható videót az utolsó, éneklős pár percről. Az erő még mindig benne van, ez nem kérdés.

Méghozzá személyesen: tegnapi gyorselemzésem érzelmeket váltott ki több hazai reklámszakemberből is, ezek egy részét szóbeli információvá alakítva kaptam meg több forrásból valamikor hajnali kettő és hat között a neves Gutter bár előtt, meg írásban is érkezett vélemény. Mindent az olvasóért, szóval íme az ellenvélemények:

- nem igaz, hogy a pasik a jobbak, sok a szép csaj

- nem igaz, hogy nincsenek öregek, vannak

- nem igaz, hogy nincs kokain

Mondjuk engem nem győztek meg, de az mit sem számít.

Az igazsághoz amúgy hozzátartozik az is, hogy valószínűleg kár volt nagyszájúskodnom a partibabelógási sikerek kapcsán, mert tegnap egyetlen belépős helyre sem tudtunk bemenni, többek közt például a brit Shots filmes magazin legendás, bár kívülről nézve inkább monotonnak tűnő bulijába sem. Cserébe viszont a  belvárosban járkálva találtunk olyan hajnalig nyitva tartó helyet, ahol a helyiek buliztak az utcán, ráadásul kifejezetten kellemes zenére. Volt két óra, amíg úgy tűnt, hogy a minket körülvevő csili-vili díszlet egy teljesen normális városkát takar.